 |
| Livorno 7.00 - a kikötő |
 |
| A hajógarázs 2. emelete |
Nem is kellett sokáig várni, felbukkantak az olasz partok. Lassan rajzolódott a város képe, majd még egy város, picivel később pedig felbukkant Livorno kikötője. Lassú lavírozás következett, az embersereg pedig elindult a hajó gyomrába. A 3. emeleten parkolni nem a legjobb előjel, ám ezúttal egész jól megúsztuk, mindössze 100-120 autó került elénk. Jó fél órát álltunk a dugóban, mire kikerültünk a kikötőből és rátértünk a Pisaba vezető útra.
Pisa az Arno partján, a toszkán partvidék északi szakaszán fekszik, a Tirrén-tengertől 10 kilométerre. Lakossága 103 ezer fő. Eredetileg etruszk kereskedőhely, majd római kolónia volt. A XI. század kezdetétől - Genovával és Velencével versengve - a Földközi-tenger egyik legfontosabb tengeri és kereskedelmi hatalmává vált. 1406-ban firenzei fennhatóság alá került. Mikor a XVII. század végén Livorno felemelkedett, Pisa véglegesen elvesztette egykori jelentőségét.
Pisa az Arno partján, a toszkán partvidék északi szakaszán fekszik, a Tirrén-tengertől 10 kilométerre. Lakossága 103 ezer fő. Eredetileg etruszk kereskedőhely, majd római kolónia volt. A XI. század kezdetétől - Genovával és Velencével versengve - a Földközi-tenger egyik legfontosabb tengeri és kereskedelmi hatalmává vált. 1406-ban firenzei fennhatóság alá került. Mikor a XVII. század végén Livorno felemelkedett, Pisa véglegesen elvesztette egykori jelentőségét.
 |
| Pisa - a Lovagok tere |
8.11-kor leparkoltunk egy csendes utcácskában a Santa Caterina templom közelében, ahol a táblák a Csodák terének (Piazza dei Miracoli) közelségét jelezték. Kóborultunk az alvó városban, megcsodáltunk a kollegium régi épületét, a templomot, Cosimo nagyherceg szobrát - vagyis a Palazzo dei Cavalierit. Köröskörül szinte minden ház ablakából szivárványszínű zászlók lógtak. 15 perces séta után végre embert is láttunk, egy utcaseprőt. Jó reggelt Itália!
A gyomrunk már erősen tiltakozott, hangos mordulásokkal nógatott, menjünk már valami harapnivalót keresni. Nagy nehezen megmagyaráztuk eme testrészeinknek, hogy ez itt Olaszország és 9.00 előtt bizony semmi nincs nyitva.
A gyomrunk már erősen tiltakozott, hangos mordulásokkal nógatott, menjünk már valami harapnivalót keresni. Nagy nehezen megmagyaráztuk eme testrészeinknek, hogy ez itt Olaszország és 9.00 előtt bizony semmi nincs nyitva.
 |
| Pisa - a várfal és a keresztelőkápolna |
 |
| A pisai dóm |
Aztán jött a zuhanás. Máig sem értem, hogy mi zuhantunk a térre, vagy a csodás épületek zuhantank egyszerre a nyakunkba. Egyik pillanatban nem voltak, a másikban ott voltak. Mind. Balról végigtekintve a Porta di Santa Maria, vagyis a várfal a hozzá tartozó kapuval, a keresztelőkápolna - (Baptisterium), a Campostano épületegyüttes - temető, a dóm (Duomo Santa Maria Assunta), és a ferde harangtorony (Campanile). Mindez egy helyen a Csodák mezején (Campo dei Miracoli). El is menekültem gyorsan WC-t keresni, amit Romulus és Remus szobrától nem messze találtam meg, s ha jól emlékszem, fél EUR ellenében engedtek be. Ennek harmincszorosát kérték a ferde toronyért, azt nem vállaltuk be. Nem annyira az ár, inkább az idő miatt. Második nekifutásra már könnyebben feldolgozhatóvá vált az elénk táruló látvány. A ferde torony melletti bárba tértünk be, ahol fennséges (olasz...) capuccinot és legalább 25 féle édes péksüteményt kínáltak. Így kell kezdődnie a napnak!
 |
| A pisai ferde torony |
A következő fél órában elolvastuk az utikönyvből a város történelmét és körbefotóztunk mindent. Közben elkezdtek nőni a sátrak, úgy bukkantak fel az árusok egymás után, mint eső után a gombák. Mire hármat fordultam, a barátnőm már gazdagabb is volt egy valóban remekbe szabott, kézzel festett tányérral.
9.45-kor elbúcsúztunk Pisatól és Firenze felé vettük az irányt az állami sztrádán (2+2 sáv, ingyenes). Nem sokkal később felvillant a benzinszint jelzője. 10 km-el arrébb benzinkút - zárva. Újabb pár km - újabb benzinkút - újra zárva. Húha. 50 km után kifeküdt a mutató, a tábla szerint még 30 km Firenze. Mi legyen? Tolni fogjuk? 85 km-t tettünk meg Pisatól, mikor megláttuk az első kutat Firenzeben. Csak éppen olyan pofátlanul magas árakkal, hogy nem érdekelt a kiszáradt tank, megfordultam (mit jelent a dupla záróvonal?) és 2 km-el arrébb 10%-al olcsóbban megtankoltam. 50,78 litert az 51 literes tartályba...
Ekkorra már 10.34-et mutatott az óra, ami számunkra azt jelentette, hogy egy ideig nem engedhetünk meg magunknak több megállót. Szomorúan vágtattunk végig ezek a gyönyörű városon, majd 11.21-kor el is hagytuk. A hegyi utakon még nagyobb késést szedtünk össze, az előttünk totyogó, kocsonyaként remegő hölgyek tempója enyhén szólva idegtépő volt, mégis 20 km-t autóztunk mögöttük, mert előzni bizony nem lehetett. Újabb hegyi utak következtek, újra kanyarogtunk. Fel-le, jobbra-balra. Megváltásként jött Bagno di Romagna és az E-45-ös útra való csatlakozás. Jó dolog a szerpentin, de 10 nap után, kialvatlanul, 1100 km-nyi ránk váró úttal előttünk jobb lett volna valami más utat választani. A sima út valakinek mégis jót tett, a barátnőm rögtön elaludt és Cesenaig fel sem ébredt. Ekkor 271 km volt mögöttünk és 13.48-at mutatott az óra.
9.45-kor elbúcsúztunk Pisatól és Firenze felé vettük az irányt az állami sztrádán (2+2 sáv, ingyenes). Nem sokkal később felvillant a benzinszint jelzője. 10 km-el arrébb benzinkút - zárva. Újabb pár km - újabb benzinkút - újra zárva. Húha. 50 km után kifeküdt a mutató, a tábla szerint még 30 km Firenze. Mi legyen? Tolni fogjuk? 85 km-t tettünk meg Pisatól, mikor megláttuk az első kutat Firenzeben. Csak éppen olyan pofátlanul magas árakkal, hogy nem érdekelt a kiszáradt tank, megfordultam (mit jelent a dupla záróvonal?) és 2 km-el arrébb 10%-al olcsóbban megtankoltam. 50,78 litert az 51 literes tartályba...
Ekkorra már 10.34-et mutatott az óra, ami számunkra azt jelentette, hogy egy ideig nem engedhetünk meg magunknak több megállót. Szomorúan vágtattunk végig ezek a gyönyörű városon, majd 11.21-kor el is hagytuk. A hegyi utakon még nagyobb késést szedtünk össze, az előttünk totyogó, kocsonyaként remegő hölgyek tempója enyhén szólva idegtépő volt, mégis 20 km-t autóztunk mögöttük, mert előzni bizony nem lehetett. Újabb hegyi utak következtek, újra kanyarogtunk. Fel-le, jobbra-balra. Megváltásként jött Bagno di Romagna és az E-45-ös útra való csatlakozás. Jó dolog a szerpentin, de 10 nap után, kialvatlanul, 1100 km-nyi ránk váró úttal előttünk jobb lett volna valami más utat választani. A sima út valakinek mégis jót tett, a barátnőm rögtön elaludt és Cesenaig fel sem ébredt. Ekkor 271 km volt mögöttünk és 13.48-at mutatott az óra.
 |
| Rimini környéki hegyek |
A tervemről azonban nem mondtam le, ezúttal nem hagyhatjuk ki San Marinot! Már 2 éve kinéztem, hogy San Leo felől, hátulról megyünk majd be. Utunkat azonban kénytelenek voltunk megszakítani, a környék egyszerűen annyira mesés volt, hogy meg kellett állnunk kiélvezni minden pillanatot. Mesebeli királyságban találtuk magunkat, ahol hegyre hegyet rajzolt a természet, és minden hegyre városkát emeltek az emberek.
 |
| Verucchio - Collegiate templom |
Tervet változtattam, kigondoltam, hogy ha törik, ha szakad, Verucchio-ba felmegyünk. Amíg vitt az autó, nem is volt gond, de a meleg és fáradság negyed óránál többet nem engedélyezett erre a varázslatos településre. A főtéren parkoltunk le, ahonnan Végigsétáltunk és lenéztünk a mélybe. Az építészeti emlékek közül a Collegiate templomot néztük meg közelebbről, már csak azért is, mert előtte egy 1968-as Duetto Spider parkolt újszerű állapotban.
 |
| San Marino - kilátás a várfalról |
 |
| San Marino - a hercegi palota díszegyenruhás őrrel |
 |
| San Marino - a középkori vár |
San Leo-t hiába jelöli nagy csillag a térképen, hiába hajtottunk rajta végig kétszer is, nem találtunk semmit, ami megállásra késztetett volna. Nem láttuk sem a képekről ismert harangtornyot, sem a Dantet is megihlető erődítményt. Annál mellbecsapóbb volt meglátni San Marinot, a legrégebbi európai köztársaságot fenn a Monte Titano sziklái tetején. 15.10-kor érkeztünk meg Acquaviva, majd B. Maggiore-ba, az első San Marinoi falvakba. A hegyoldalban motorcross világbajnokság, minden út meredeken fölfele vezet - ez volt az első benyomásunk. Pár kanyar után leparkoltunk és nagy lelkesen elindultunk felfedezni az óvárost. A parkolóból egy ösvényre tévedtünk, ahonnan a szakadék mentén, az ősi várfalak mentén sétáltunk végig. Mint istenek az Olümposzon néztünk le az alattunk elterülő tájra. A bástyáról jó időben akár a dalmát partok körvonalai is láthatóak! Balra pedig a csipkés középkori vár sziluettjét láttuk a kék égben kirajzolódva. Körülbelül ez volt az utolsó érzés, mikor még úgy gondoltunk erre a helyre, mint egy múltból itt maradt csodára, egy sejtelmes és mesébe illő látomásra. Színre lépett a kapitalizmus és a kommersz város. Több száz árus bukkant elő, akik több ezer turistának kinálták portékájunkat. Olcsó bőráru (egész jó), olcsó parfüm (hamis), olcsó alkohol, olcsó szuvenír (made in Taiwan). Az üzletekben norvég trolltól kezdve a svájci bicskáig, talán még Eifel-torony imitációt is láttam. A jobb időket is megélt falakon magyar, cseh, lengyel feliratok: "Alkohol testvéreink, jó helyen jártok, erre erre, gyertek inni". Elborzasztott a látvány, ennek ellenére végigtalpaltuk az egész óvárost másfél óra alatt. Ebédre igazi olasz pizzát szerettünk volna és itt jött a következő pofon: hűtőből kirángatott dobozos pizzát kaptunk. A felét hazavittük a kutyának... Végül pár apró szuvenírt és egy liter 30 fokos citromos itókát (Limoncello, specialita di San Marino...) vettünk és illúzióim hátra hagyva elbúcsúztam a törpeállamtól.
17.40-kor nekifutottunk a következő szakasznak, a Rimini-Venezia közti 250 km-nek. Ravennaig minden simán ment, előzködtünk, toltuk neki, ahogy csak lehetett, hogy aztán Lido di Spina előtt egy hatalmas dugóba fussunk. 15 perc állás után eldurrant az agyam és visszafordultam. Előbb gondolkodhattam volna... Bal oldalon ugyanis nem volt letérő, a víztömeg egészen Ravennaig kényszerített volna vissza, ami nagyon nagy kerülő lett volna. Maradt még egy ászom, hogy ne maradjak teljesen szégyenben: előre lopakodni a parton. Találtam is egy letérőt jobbra, az 5 km-es út végén azonban halálfejek vicsorogtak ránk - katonai terület, szigorún tilos belépés. Maradt a fejra hamut szórás és 20 km után az előbbinél hátrébbra való visszasorakozás. Szerencsére a sor csak a Ferraraba vezető sztrádáig tartott, így 80 perccel később boldogan padlóztam le az autót, ez volt életem leglassúbb 4 km-e.
22.02-kor érkeztünk meg Velencébe. Hiába voltak azonban az előző évek tapasztalatai, úgy látszik eltüntették a kerülő táblát, a harmadik próbálkozás után feladtam és a sztrádára hajtottam. Mint kiderült, nagyon helyesen, a reptérig sima ügy volt, onnan pedig már minden falu régi ismerősként üdvözölt. Máig nem értem, miért rontottam el S. Dona kezdeténél azt a kereszteződést, minek következtében Eracleaig kellett mennem, útközben ugyanis lehetetlen volt megfordulni, akkora volt a forgalom. Szerencsére ez volt az utolsó tévedésem, Portogruaroban rátértem az S463-ra, és éppen úgy, mint tavaly kétszer is, faluzva céloztam meg Ausztriát. Nem csak az útvonal volt hasonló, hanem a körülmények is - rettenetes álom jött rám. 231 km választja el Velencét Ausztriától, az autópályán ez 2 óra alatt simán megvan, faluzva viszont nyúlik, mint a rétes. Időnként az volt az érzésem, hogy már órák óta megyünk és a tábla egyre nagyobb távolságot mutat. Tarvisionál már majdnem feladtam, az utolsó 6 km-t úgy tettem meg, mint egy félhalott a Szaharában. Nem tudom, miért vettem a fejembe, hogy muszáj Ausztriában pihenni, de nem és nem akartam megállni. Tarvisioból a határig már maga volt a kínszenvedés. Mindig ez az egyébkény szép szakasz az utazás vesztese, mindig éjszaka kerülünk ide. Ezúttal 1.13-kor léptük át a határt. Újabb 10 percig tartott, míg az A2-es autópályára kerültünk és leparkoltam az egyik benzinkút parkolójában. Teletankoltam az autót, bekaptam egy csokit és már horkoltam is. Egészen addig, míg el nem jött a világvége. Ez abban nyilvánult meg, hogy valami nagyon hangosan pöfögött, zörgött, azt hittem minden rám szakad. Pedig az ok egyszerű volt és prózai - a hatalmas üres parkoló ellenére egy olasz mikrobusz éppen mellénk állt be és járva hagyták a naftakályhát úgy aludtak, teljesen kifüstölve és megsüketítve bennünket. Az órára nézve még jobban elment a kedvem, 3:28, vagyis 2 óra 5 percet aludtam, éppen 55 perccel kevesebbet, mint szerettem volna.
Ha már felébredtem, elindultam - végig egész Ausztrián. Villach, Klagenfurt, Graz, tök unalom, fáradtan, kedvtelenül vezettem. Mikor végre felkelt a nap, rögtön jobb lett minden, visszatért a kedvem is. Wr. Neustadt-ig lényegében tempomattá kereszteltem a lábam, 150 km/h-val mentünk megállás nélkül. Aztán viszont kezdett besűrűsödni az autópálya, gyakran a belső sáv volt a lassabb! A külső sávban előremerészkedtek és onnan tolakodtak be az autók, osztrák úton ilyen még nem láttam. A csúcs az volt, mikor egészen 50 km/h-ig lassultunk le.
Az osztrák-szlovák határon simán átjutottunk, Pozsonyban megálltunk a Billaban vásárolni és nem győztünk mosolyogni az olcsóságon. Be is vásároltunk alaposan, majd 1296 km megtétele után 7.55-kor megérkeztünk haza.
17.40-kor nekifutottunk a következő szakasznak, a Rimini-Venezia közti 250 km-nek. Ravennaig minden simán ment, előzködtünk, toltuk neki, ahogy csak lehetett, hogy aztán Lido di Spina előtt egy hatalmas dugóba fussunk. 15 perc állás után eldurrant az agyam és visszafordultam. Előbb gondolkodhattam volna... Bal oldalon ugyanis nem volt letérő, a víztömeg egészen Ravennaig kényszerített volna vissza, ami nagyon nagy kerülő lett volna. Maradt még egy ászom, hogy ne maradjak teljesen szégyenben: előre lopakodni a parton. Találtam is egy letérőt jobbra, az 5 km-es út végén azonban halálfejek vicsorogtak ránk - katonai terület, szigorún tilos belépés. Maradt a fejra hamut szórás és 20 km után az előbbinél hátrébbra való visszasorakozás. Szerencsére a sor csak a Ferraraba vezető sztrádáig tartott, így 80 perccel később boldogan padlóztam le az autót, ez volt életem leglassúbb 4 km-e.
22.02-kor érkeztünk meg Velencébe. Hiába voltak azonban az előző évek tapasztalatai, úgy látszik eltüntették a kerülő táblát, a harmadik próbálkozás után feladtam és a sztrádára hajtottam. Mint kiderült, nagyon helyesen, a reptérig sima ügy volt, onnan pedig már minden falu régi ismerősként üdvözölt. Máig nem értem, miért rontottam el S. Dona kezdeténél azt a kereszteződést, minek következtében Eracleaig kellett mennem, útközben ugyanis lehetetlen volt megfordulni, akkora volt a forgalom. Szerencsére ez volt az utolsó tévedésem, Portogruaroban rátértem az S463-ra, és éppen úgy, mint tavaly kétszer is, faluzva céloztam meg Ausztriát. Nem csak az útvonal volt hasonló, hanem a körülmények is - rettenetes álom jött rám. 231 km választja el Velencét Ausztriától, az autópályán ez 2 óra alatt simán megvan, faluzva viszont nyúlik, mint a rétes. Időnként az volt az érzésem, hogy már órák óta megyünk és a tábla egyre nagyobb távolságot mutat. Tarvisionál már majdnem feladtam, az utolsó 6 km-t úgy tettem meg, mint egy félhalott a Szaharában. Nem tudom, miért vettem a fejembe, hogy muszáj Ausztriában pihenni, de nem és nem akartam megállni. Tarvisioból a határig már maga volt a kínszenvedés. Mindig ez az egyébkény szép szakasz az utazás vesztese, mindig éjszaka kerülünk ide. Ezúttal 1.13-kor léptük át a határt. Újabb 10 percig tartott, míg az A2-es autópályára kerültünk és leparkoltam az egyik benzinkút parkolójában. Teletankoltam az autót, bekaptam egy csokit és már horkoltam is. Egészen addig, míg el nem jött a világvége. Ez abban nyilvánult meg, hogy valami nagyon hangosan pöfögött, zörgött, azt hittem minden rám szakad. Pedig az ok egyszerű volt és prózai - a hatalmas üres parkoló ellenére egy olasz mikrobusz éppen mellénk állt be és járva hagyták a naftakályhát úgy aludtak, teljesen kifüstölve és megsüketítve bennünket. Az órára nézve még jobban elment a kedvem, 3:28, vagyis 2 óra 5 percet aludtam, éppen 55 perccel kevesebbet, mint szerettem volna.
Ha már felébredtem, elindultam - végig egész Ausztrián. Villach, Klagenfurt, Graz, tök unalom, fáradtan, kedvtelenül vezettem. Mikor végre felkelt a nap, rögtön jobb lett minden, visszatért a kedvem is. Wr. Neustadt-ig lényegében tempomattá kereszteltem a lábam, 150 km/h-val mentünk megállás nélkül. Aztán viszont kezdett besűrűsödni az autópálya, gyakran a belső sáv volt a lassabb! A külső sávban előremerészkedtek és onnan tolakodtak be az autók, osztrák úton ilyen még nem láttam. A csúcs az volt, mikor egészen 50 km/h-ig lassultunk le.
Az osztrák-szlovák határon simán átjutottunk, Pozsonyban megálltunk a Billaban vásárolni és nem győztünk mosolyogni az olcsóságon. Be is vásároltunk alaposan, majd 1296 km megtétele után 7.55-kor megérkeztünk haza.
 |
| A ma megtett út kékkel jelölve (1296 km) |
 |
| Az egész kirándulás útvonala pirossal jelölve (4102 km) |
| Portéka | Ár |
| Pisa reggeli | 5,30 |
| Benzin (AGIP Firenze, 1.024 EUR/l) | 52,00 |
| San Marino ebéd (pizza) | 15,00 |
| San Marino szuvenír | 4,50 |
| San Marino - parkolás | 3,00 |
| Limoncello | 4,90 |
| Víz | 2,20 |
| Benzin (ESSO Arnoldstein, 0.919 EUR/l) | 42,40 |
| Napi kiadás | 129,30 |
| Összesen | 1386,73 |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése