Reggel végre egyszer magunktól ébredtünk, nem a modern technika vívmányai pittyegtek a fülünkbe. A hajón megperzselt testek újjáéledtek, feltöltődtek, készek voltak megküzdeni az újabb kihívásokkal. Gyors csomagolás következett, a fél szoba eltűnt az óriási bőröndben. Amilyen fejedelmi a korzikai vacsora, olyan szegényes a reggeli. 8 euróért kaptunk egy szeletelt óriáskiflit, vajat, dzsemet és kávét. Dupla adag viszont ebből is elég, így nem távoztunk éhesen. Elbúcsúztunk a vendéglátóinktól, az arany cockerspánieltől, akit Marlon Brandonak nevezett el Madame Vincensini. Mivel a szobáért az "frencs edzsönt" szűrte le a hasznot, a vacsora+reggelit megtoldottuk 4 euróval, megszolgálták.
Az eredeti terv szerint ez a nap volt a hegyi nap. Az térképre meredve nem értettem, miért egy napot szántunk csak a GR20-ra (Sentier de Grande Randonnée de la Corse, vagyis az észak-dél irányban húzódó, mintegy 160 km-es hegymászó és túraparadicsom). Bárhogy is ragoztuk, a terven már változtatni nem lehetett, vagyis elindultunk az egyetlen kitűzött cél felé: a Cascades des Anglais meghódítására.
8.32-kor elhagytuk Vezzanit. A tegnapi úthoz képest gyanúsan magasan mentünk, bár más utat nem láttunk. Pár perccel később már biztosan tudtuk, hogy másik útra tévedtünk, de a kilátás kárpótolt, így nem nagyon akaródzott megfordulni. Lesz ami lesz alapon folytattuk utunkat, amit többször kénytelenek voltunk megszakítani az elénk táruló szűz természet láttán. Az út teljesen egybemosódott a hegygerinccel, a hatalmas domboldalnak meg sem kottyant a 4-4,5 méter széles csíkocska. Mivel az útnak nem volt pereme, ill. oldalfala, a hegyen kacskaringozó út szerves része lett a mindent beborító egyvelegnek. Az út szélén néha kövekből pici padkát képeztek ki, ami emberi kéz munkájára utalhatott volna, de még ez a kis beavatkozás sem tudta megzavarni a táj egészét. A barna domboldalakból megannyi fenyőerdő nyújtotta égnek az tűlevelek milliárdjait, a távolabbi dombok pedig fokozatosan beolvadtak a kék égbe.
Nem is csoda, hogy ezeken az autós ösvényeken több, mint egy óráig tartott az út, 9.36 lett, mire elértük a kiindulópontot, Col de Vizzavonat.
Az eredeti terv szerint ez a nap volt a hegyi nap. Az térképre meredve nem értettem, miért egy napot szántunk csak a GR20-ra (Sentier de Grande Randonnée de la Corse, vagyis az észak-dél irányban húzódó, mintegy 160 km-es hegymászó és túraparadicsom). Bárhogy is ragoztuk, a terven már változtatni nem lehetett, vagyis elindultunk az egyetlen kitűzött cél felé: a Cascades des Anglais meghódítására.
8.32-kor elhagytuk Vezzanit. A tegnapi úthoz képest gyanúsan magasan mentünk, bár más utat nem láttunk. Pár perccel később már biztosan tudtuk, hogy másik útra tévedtünk, de a kilátás kárpótolt, így nem nagyon akaródzott megfordulni. Lesz ami lesz alapon folytattuk utunkat, amit többször kénytelenek voltunk megszakítani az elénk táruló szűz természet láttán. Az út teljesen egybemosódott a hegygerinccel, a hatalmas domboldalnak meg sem kottyant a 4-4,5 méter széles csíkocska. Mivel az útnak nem volt pereme, ill. oldalfala, a hegyen kacskaringozó út szerves része lett a mindent beborító egyvelegnek. Az út szélén néha kövekből pici padkát képeztek ki, ami emberi kéz munkájára utalhatott volna, de még ez a kis beavatkozás sem tudta megzavarni a táj egészét. A barna domboldalakból megannyi fenyőerdő nyújtotta égnek az tűlevelek milliárdjait, a távolabbi dombok pedig fokozatosan beolvadtak a kék égbe.
Nem is csoda, hogy ezeken az autós ösvényeken több, mint egy óráig tartott az út, 9.36 lett, mire elértük a kiindulópontot, Col de Vizzavonat.
 |
| A túra térképe |
Az étteremtől picit visszább, rögtön az ösvény kezdeténél parkoltunk le. Cipőcsere következett, majd elcsomagoltam másfél liter vizet, egy kis rozmaringos kekszet (Gran Pavesi Mediterraneo), napolajat és elindultunk. Előttünk egy idős olasz házaspár forgatta a szemét, először azt hittem, velünk van baj, aztán én is megláttam: egy autóbusznyi kiscserkész érkezett. Az utikönyv szerint 4-5 órás túra az angol kaszkádok megmászása, így gondoltuk, hogy simán megelőzzük a gyerekhadat, akik úgy zsibongtak, mint megannyi méhraj. Az első 100 méter után feladtuk, nem bírtuk velük a tempót. Biztosan valami speciális iskola tanoncai voltak, ahova csak az kerülhet be, akinek az ősei hérom generációra visszamenőleg megjárták a Mount Everestet. Úgy csináltam, mintha leállnék lekrémezni magam és eltűntem a sziklák között. Apropó sziklák. A természet újabb remekműve. Az Agnone gyorsvizű patak, az évszázadok folyamán olyan lépcsőzetes alakzatokat vésett a gránitfalakba, hogy az maga a csoda. Az 5 km-es szakasz tele van apró vízesésekkel és teraszokkal.
 |
| Cascades des Anglais |
Az első találkozásom a vízzel fagyos volt. Nem a természet fordított hátait csodálóinak, maga a víz volt hihetetlenül hideg. Emberi ésszel nem nagyon érthető, miért jeges a patak, miközben a 35 fokos hőségben ömlik rólunk a víz. De a gyorsvizű patakok, melyeket az olvadó hó táplál, már csak ilyenek. Ledobtuk a cipőket és sétáltunk egyet a kis tavacskákban, sokáig azonban nem bírtuk, 15-20 másodperc elég volt, hogy enyhe zsibbadás jelezze - közeleg a fagyhalál.
A gyerkőcök közben eltűntek, elindultunk mi is a piros-fehér jelzések után. A fák árnyékában nem volt nehéz dolgunk, lassan meneteltünk és gyönyörködtünk. A patak medrét követő turistaút gyakran a mederhez vezetett vissza, ilyenkor kénytelenek voltunk megállni és gyönyörködni. A csobogó víz az eszünkbe juttatta kiszáradt torkunk, így 15 percenként ittunk egy korty vizet. Az idillt egyáltalán semmi nem zavarta meg, néha találkoztunk más turistákkal is, de nem olyan gyakran, hogy zavarták volna magányunk a szűz természet lágy ölén. Egy darabon megpróbáltuk a mederben folytatni az utat, a napra és a nehézségre való tekintettel erről inkább lemondtunk, nem nőknek való a méteres sziklák átugrálása. Máskor az erdőben sárt dagasztó vadmalacok hoztak ránk szívrohamot, nagyon ijesztő tud lenni a fekete semmiből kiemelkedő 100 kilós szörnyeteg. Apró sziklás fennsíkokra érve egyre gyakrabban találkoztunk ürülékkel, több malacot viszont már nem láttunk, túl meleg van nekik ilyenkor, jobb a hűs erdőben.
A gyerkőcök közben eltűntek, elindultunk mi is a piros-fehér jelzések után. A fák árnyékában nem volt nehéz dolgunk, lassan meneteltünk és gyönyörködtünk. A patak medrét követő turistaút gyakran a mederhez vezetett vissza, ilyenkor kénytelenek voltunk megállni és gyönyörködni. A csobogó víz az eszünkbe juttatta kiszáradt torkunk, így 15 percenként ittunk egy korty vizet. Az idillt egyáltalán semmi nem zavarta meg, néha találkoztunk más turistákkal is, de nem olyan gyakran, hogy zavarták volna magányunk a szűz természet lágy ölén. Egy darabon megpróbáltuk a mederben folytatni az utat, a napra és a nehézségre való tekintettel erről inkább lemondtunk, nem nőknek való a méteres sziklák átugrálása. Máskor az erdőben sárt dagasztó vadmalacok hoztak ránk szívrohamot, nagyon ijesztő tud lenni a fekete semmiből kiemelkedő 100 kilós szörnyeteg. Apró sziklás fennsíkokra érve egyre gyakrabban találkoztunk ürülékkel, több malacot viszont már nem láttunk, túl meleg van nekik ilyenkor, jobb a hűs erdőben.
 |
| Cascades des Anglais a jegesvízű |
Elmúlt dél, mire elértük a kaszkádok végét - a patak felett átívelő függőhidat. Egész sima ügy volt, megpróbáltam rábeszélni a barátnőm, hogy menjünk tovább - sikerrel. Elhatároztuk, hogy addig megyünk, míg el nem fogy a vizünk fele. Innen kezdve azonban elfelejthettük a fák árnyékát, végig a déli nap ostorcsapásait tűrve mentünk tovább. Minél feljebb mentünk, annál szebb lett a kilátás.
 |
| Egy a sok vízesés közül |
 |
| Egyedül a hegyoldalban |
Közelről láttuk és hallottuk a lépcsőzetes sziklaképződmények hiányában több tíz méteres magasságból alázúduló vízeséseket és egyre kisebbnek éreztük magunkat a hegyoldalban. Körbenéztünk és teljesen egyedül, mindentől távol éreztük magunkat. Csak mi és a sziklák.
 |
| Havas csúcsok a távolban |
 |
| Csábító, de elérhetetlen sziklák |
Közben a távolban felbukkantak a havas csúcsok. Ekkor már éreztem, hogy tovább nem jutunk ma, semmiféle Monte d´Oro nem lesz itt, sőt, nem jutunk fel még a dombocska tetejére sem. A vizünk fogytán volt, a barátnőm szótlanul ugyan, de egyre nehezebben bírt követni. Mikor 12.45-kor kiértünk egy teraszos képződményre, el is döntöttük: ennyi elég mára. Lekattintottuk az annyira csábító és immár annyira közeli sziklákat, majd pár perc pihenő után visszafordultunk. Érdekes módon lefele egyáltalán nem tűnt könnyebbnek az út, sőt, sok helyen még nehezebb volt. Vagy talán a fáradság?
 |
| Hőguta vagy fagyhalál? |
Majdnem 14 óra volt, mikor visszaértünk a függőhídhoz, ahol letáboroztunk. A híd alatt mesébe illő medence volt: körülbelül 6x8 méteres, kör alakú képződmény, falai az égbe nyúlnak, egyetlen bejárata az alsó rész nyílása (a képen mögöttem), a felső részben pedig magasról zuhog bele a víz. Mélysége ellenőrizhetetlen. Gyerekkoromban álmodoztam ilyen fürdőhelyről. A medence alatt újabb medence, aztán újabb és újabb. 5 km-en keresztül. A kisebb medencében kezdtem az ismerkedést, keresztülgyalogolva rajta nem tudtam lábra állni, mert nem éreztem az ujjaim. Az emberi akarat viszont minden legyőz, főleg ha a meleg is besegít, addig térültem-fordultam míg egyszer csak a vízben találtam magam. Körülbelül 10 másodpercig bírtam ki, utána ugrás ki. Harmadszorra már 20 másodpercig is kibírtam, de utána az ujjaim meg kellett masszírozni, mert megszűntek együttműködni. Negyed óra után bevettem a nagy medencét is egy fejessel. Sikerült! Sajnos a képek túl feketék lettek, így azok nincsenek publikálható állapotban. Isteni volt!
Az egy órás lubickolás alatt azért megmutatkozott a jéghideg patak pozitívuma is: a maradék vizünket remekül lehűtötte. Vizes nadrágban még jobban esett a túrázás, bár a menetelés egyre nehezebbé vált, a vízadagot pedig kénytelen voltam tovább csökkenteni. A torkunk porzott, bedagadt, a lábunk saját utakon járt. Nem értettük, hol vagyunk, nem volt ismerős egy szikla sem, egy útszakasz sem. Már már kezdett elpárologni a jókedv, mikor elértük a faházat, ahonnan már csak pár percnyi séta volt az autó, így megihattuk az összes vizet. Új erőre kapva meg sem álltunk az autóig, ahova 16.12-kor érkeztünk meg.
Következő állomásunk Ajaccio volt, Korzika fővárosa. A távolság alig 40 km, amit sikerül egy óra alatt megtenni. Az út minősége továbbra is nagyon jó, a túra és a kanyarok kombinációja viszont rossz szellemeket szabadított fel a barátnőm gyomrában, így kénytelen voltam normális tempót diktálni. Ez viszont nekem nem tetszett, a menetszél nem bírta lehűteni az autót és elviselhetetlen lett a hőség. A városba érve hotelkereső üzemmódba kapcsoltam magam. Mivel bal oldalon a kikötő húzódott, nem volt nehéz dolgom. Pár perc múlva ki is szúrtam a Calliste feliratot. 2 perc alatt találtam parkolóhelyet, 5 perc alatt visszasétáltunk és majdnem elestünk. A Calliste nem Hotel Calliste volt, hanem Calliste színház. A Napoleon Boulevard megtalálása egy dugónak köszönhetően majdnem 1 órát tartott. A hotel megtalálása innen már gyerekjáték volt, csak közben felmerült egy nagy gond. Hova tegyem az autót, amíg bejelentkezünk? Végül a nagyon udvarias sofőrök segítségével sikerült úgy fordulnom, hogy betolathattam a hotel melletti szűk utcába. Nagy örömmel mentem a kulcsokért, a mosoly azonban az arcomra fagyott: a hotelnek már nincs üres parkolóhelye, a kikötőben keressek helyet. Ez nem volt jó hír, a hotel keresésének az alap kritérium volt a saját parkoló. Az autóhoz fűződő viszonyom miatt tudtam: a kirándulásnak vége, világvége, katasztrófa. Szótlanul vittem fel a csomagokat, még az sem dobta fel a kedvem, hogy a hotelben felvonó működött és a szobába klimatizált volt. A gyors zuhany után elmentünk parkolót keresni. A kikötő nem nyerte el a tetszésem, ráadásul drága volt az 1 EUR / 1 óra díjával. Ugyanennyibe került az egyetlen parkolóház is, de 24 óra esetén "csak" 17 eurót számláztak. Útközben felmértem a helyi autók tükörindexét, ami nem sok jóval kecsegtetett, 1,54-re jött ki, több 10 autó parkolt törött tükörrel. Végül egye fene felkiáltással a Diamant parkolóház mellett döntöttünk - itt legalább nem süti a nap. A hotel mindössze 15 perc séta volt, az autóm kamerák figyelték, így a végén meg is nyugodtam és újra visszatért az életkedvem.
Ez életkedv visszatérése általában éhséget hoz magával. A Place de Gaulle alatti parkolóháztól 50 m-re kezdődnek a bárok, fagyizók és éttermek, melyek egészen a kikötőig húzódnak. Jó szokás szerint minden étterem előtt tábla hirdeti, mit és mennyiért. Mi egyelőre a pizza mellett döntöttünk, hozzá rosetta borocskát ittunk. Tele bendővel sétáltunk egy órácskát a városban, majd elégedettségünk álomba fojtottuk.
Az egy órás lubickolás alatt azért megmutatkozott a jéghideg patak pozitívuma is: a maradék vizünket remekül lehűtötte. Vizes nadrágban még jobban esett a túrázás, bár a menetelés egyre nehezebbé vált, a vízadagot pedig kénytelen voltam tovább csökkenteni. A torkunk porzott, bedagadt, a lábunk saját utakon járt. Nem értettük, hol vagyunk, nem volt ismerős egy szikla sem, egy útszakasz sem. Már már kezdett elpárologni a jókedv, mikor elértük a faházat, ahonnan már csak pár percnyi séta volt az autó, így megihattuk az összes vizet. Új erőre kapva meg sem álltunk az autóig, ahova 16.12-kor érkeztünk meg.
Következő állomásunk Ajaccio volt, Korzika fővárosa. A távolság alig 40 km, amit sikerül egy óra alatt megtenni. Az út minősége továbbra is nagyon jó, a túra és a kanyarok kombinációja viszont rossz szellemeket szabadított fel a barátnőm gyomrában, így kénytelen voltam normális tempót diktálni. Ez viszont nekem nem tetszett, a menetszél nem bírta lehűteni az autót és elviselhetetlen lett a hőség. A városba érve hotelkereső üzemmódba kapcsoltam magam. Mivel bal oldalon a kikötő húzódott, nem volt nehéz dolgom. Pár perc múlva ki is szúrtam a Calliste feliratot. 2 perc alatt találtam parkolóhelyet, 5 perc alatt visszasétáltunk és majdnem elestünk. A Calliste nem Hotel Calliste volt, hanem Calliste színház. A Napoleon Boulevard megtalálása egy dugónak köszönhetően majdnem 1 órát tartott. A hotel megtalálása innen már gyerekjáték volt, csak közben felmerült egy nagy gond. Hova tegyem az autót, amíg bejelentkezünk? Végül a nagyon udvarias sofőrök segítségével sikerült úgy fordulnom, hogy betolathattam a hotel melletti szűk utcába. Nagy örömmel mentem a kulcsokért, a mosoly azonban az arcomra fagyott: a hotelnek már nincs üres parkolóhelye, a kikötőben keressek helyet. Ez nem volt jó hír, a hotel keresésének az alap kritérium volt a saját parkoló. Az autóhoz fűződő viszonyom miatt tudtam: a kirándulásnak vége, világvége, katasztrófa. Szótlanul vittem fel a csomagokat, még az sem dobta fel a kedvem, hogy a hotelben felvonó működött és a szobába klimatizált volt. A gyors zuhany után elmentünk parkolót keresni. A kikötő nem nyerte el a tetszésem, ráadásul drága volt az 1 EUR / 1 óra díjával. Ugyanennyibe került az egyetlen parkolóház is, de 24 óra esetén "csak" 17 eurót számláztak. Útközben felmértem a helyi autók tükörindexét, ami nem sok jóval kecsegtetett, 1,54-re jött ki, több 10 autó parkolt törött tükörrel. Végül egye fene felkiáltással a Diamant parkolóház mellett döntöttünk - itt legalább nem süti a nap. A hotel mindössze 15 perc séta volt, az autóm kamerák figyelték, így a végén meg is nyugodtam és újra visszatért az életkedvem.
Ez életkedv visszatérése általában éhséget hoz magával. A Place de Gaulle alatti parkolóháztól 50 m-re kezdődnek a bárok, fagyizók és éttermek, melyek egészen a kikötőig húzódnak. Jó szokás szerint minden étterem előtt tábla hirdeti, mit és mennyiért. Mi egyelőre a pizza mellett döntöttünk, hozzá rosetta borocskát ittunk. Tele bendővel sétáltunk egy órácskát a városban, majd elégedettségünk álomba fojtottuk.
 |
| A ma megtett út lila színnel jelölve (124 km) |
| Portéka | Ár |
| Vezzone reggeli | 8,00 |
| Vezzone borravaló | 4,00 |
| Ajaccio vacsora | 22,00 |
| Napi kiadás | 34,00 |
| Összesen | 379,35 |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése